Csokonai Vitéz Mihály: Bagoly és kócsag
Csokonai egy sárréti (pontosabban ványai) kócsagról szól, mely menekülni kénytelen:
Egyedül való bajunk a mostani Magyar Világ, … a magyaroknak hazafiúsága a kócsagoknak halál - panaszkodik a madár. Kócsagsintérekkel telt meg a mocsár, akik azonban nem a húsukért vadásszák őket, hanem azért az egy-két szál tollért, amelyet kárukra adott a mostohán jól tenni kívánó természet. Ezeket a tollakat kevélységre és haszontalan fitogtatásra hordozzák kalpagjokon, nyalka bokrétát fűznek belőle, mely dagállyal lóg sok üres főkön, éppen mint az éretlen tököcskén az ő elszáradott, de még le nem hullott virágszála. Az tehát a legderekabb ember, akinek leghosszabb s legvastagabb bokrétája volt. Egy fiatalember például imígyen könyörög: Múzsám! szállj le a Parnassus kies hegyéről velem kócsagokat lövöldözni, mert ma egy kócsagtoll többet ér egy sonettnél. Add vissza Apollónak az ő parasztos lantját, és kérd helyébe az ő hibázhatatlan kézívét, lőj vele a te tisztelődnek egy kócsagot, hogy azzal az ő hazafiai közül valamelyiknél becsületet érdemeljen ma, mikor a kócsagbokréta kedvesebb az Agonippe partján termett babérkoszorúnál. Aztán a holt kócsagokra nézve: ártatlanok! Be gazdagon nőtt rajtatok a Magyar Patriotizmus! E két-három fehér szálak ragadják ki tehát az én kedves hazámat az ínség torkából? Ah, együgyű szálacskák! Ti adjátok-e meg az elsenyvedt Pannóniának az előbbi díszét? Tinálatok nélkül nem lehet-e tehát sással fedett kunyhóinkból a közjóra kilépni, mint hajdan a mi megdicsőült eleink. Tibennetek állnak, gyermeki csecsebecsék! az én nemes nemzetemnek fénylő virtusai, melyeket e kegyetlen századok is sérthetetlen eresztettek által az összeesküdt ínségeken? A magyarok mostani magyarsága az ő tavaikban, a mi fejünkön terem - összegez a kócsag, majd búcsúzik: Kedves rétek! Isten hozzátok!
