Darumadár

A magasból

"Magasan repül a daru .."

Igen, magasan repült a daru akkor is, a midőn Hellas költője, Ibykus, Akrokorynthos alatt, Poseidon szent berkében meggyilkoltatott, a haldokló hanggal a magasban vonuló darvakat kérte bosszúért. A darvak teljesítek a haldokló költő kérését; jókor megjelenve, oly felkiáltásra bírják a gyilkost, mely legott elárulja s a bosszuló kéznek átadja.
Ezt különben sokkal szebben irta le Schiller, s nem is Ibykus története az, a mi a szóra ösztönöz, hanem a darvak vonulása, melyet a mondott történet is följegyzett.
Ibykus csak bevezetésnek ötlött fel, ezen pedig ezennel át is estünk.
Sőt magok a darvak is, bármily kedvencei legyenek — különösen a magyarnak, — ezek sem képezik egyedüli tárgyát annak, amit mondani akarunk, mert igazában, a röpke szárnyasvilág életéről, vonulásáról, munkájáról akarunk egyetsmást lejegyezni.
No, de azért egy-két szót külön is megérdemel a daru, mert népszerűségben vetekedik még a gólyával is, előkelőségre pedig — magyar szempontból véve — párja sincsen. Mert hát ő az armális madara, ő a nemesi címerek ama peckes alakja, mely majd a „földgolyóbist", majd a kardot s a jó ég tudja még mi mindenféle
jelvényt tartogat természetellenesen kificamított lába körmei között, s e ficammal mintegy jelképezi a nemesség fogalmának legbensőbb lényegét is.
Nagysága, magatartása, sőt szép szürke színezete is biztosítja neki az előkelőséget, s rendesen úgy is tesz, mintha ezt magáról hinné is. Fogságba kerülve, csakhamar fölényre vergődik a majorság csipogó és hápogó társaságában, sőt maga a házőrző is föltétlen tartózkodással viseltetik iránta. A szárnyas és szemtelen gamin, a veréb tolvajlásai közben gondosan méregeti a távolságot, mely az annexióra szánt búzaszem s a daru közé esik, mert jól tudja, hogy a daru egykedvűsége csak látszólagos, szeme éles és csapása villámgyors. Nos, mikor ő
daruságának néha kedve kerekedik, hogy méltóságteljes táncát eljárja, olyankor még a kizárólag csak gyomrának élő ruca is félbeszakítja a moslékos pocsolya kotorászását, oldalt hajtja fejét, hogy bár csak félszemmel is gyönyörködhessék a táncos szemefényében s lengő vörös sapkájában.
Á falusi gavallér másért becsüli a darvat; mert hát, valamint a reguláris templomtorony kereszt, vagy legalább csillag nélkül csonka, úgy a gavallér is az, legyen bármily szép tajtpipája, ezersallangú kostöke, fokosa, sarkantyúja, csillogó pitykéje, hegyes bajsza stb., — lengő darutoll nélkül csonkának érzi magát. De szép is az a lenge, könnyed hajlású, finom foszlású toll; oly finom előkelően szürke hegyének feketesége amily sötét, éppen oly finoman van rálehelve.
A szabadban a daru a legfurfangosabb legény, s vadász legyen az, aki meglesse, mert megközelítésről szó sincsen. A nagy gonddal felállított őrök, melyek az emberi baktertől abban különböznek, hogy kötelességüket pontosan teljesítik, elejét veszik minden meglepetésnek.
Vonulás közben hangos, olyannyira az, hogy távolabbra elhallszik, mint amennyire látható; hanem hát erős hangja sem a színpad, sem az erdő csalogányáéhoz nem hasonlít, inkább beválik lármának. Csak a költői szabadalom
felelhet a népdal állításáért, mely szerint: „Magasan repül a daru, szépen szól."

Herman Ottó: A Magasból. Vasárnapi Újság 1875. okt. 10. https://epa.oszk.hu/00000/00030/01127/pdf/01127.pdf

Kemény János: Önéletírása

Minekelőtte azért megegyezhettünk volna az Kornis Zsigmonddal lévő haddal, sietett addig az ellenség azokkal az szerencsét megpróbálni, és reájok menvén Szalontánál, nolle velle meg kellett ütközniek, mert véletlenül lévén, nem szállhattak hátrébb, az ellenség is pedig szoros gátas helyeken Gyula felől menvén, kevéssel naphaladat előtt érkezett reájok, és igen emberül s vitézül való harcot állván egész sütétültig az kevés magyarság, s az idő elválasztván egymástól őket, az Úristen csudálatosképpen megrémítette az pogányságot ily gyenge médiumok által: 1. Hogy egy magyart fogván el, az azt mondotta, hogy az fejedelem is elérkezett volna az derék haddal,  mellyet könnyen hittenek el, mert az vakmerő harcállást ahhoz való bizodalom nélkül, hogy az derék had is érkezzék, el nem hihették, csak az kevés néptől. 2. Hogy azon a földön számtalan darvak lévén akkoriban, kiket éjjel felbódítván az had népe, távolyról az pogányság azoknak kiáltásokat emberek kiáltásának képzette, s elrémítvén Isten őket csodálatos veszedelmezéssel utálatos lápos helyekre szaladoztanak éjszaka, de ők magokat megveretettnek, az magyarok viszont magokat állítván, azok is vissza Várad felé szaladtanak, csakhogy nem oly veszedelmezéssel és alkalmatlan helyeken. Ekképpen, mint két egymással összeveszett vak koldusok hadazván, s mindenik, egyik egyfelé, másfelé másik, hátramászván, az Úristen csudálatosképpen választotta s futtatta őket kétfelé.  (1636)

Szalárdi János: Siralmas magyar krónikája

Szalárdi kissé más leírást ad az eseményekről, szerinte a magyar csapat elfutamodása után a törökök megállapodtak, és letelepedtek éjszakára. Ekkor egy Győri Jakab nevű jeles, bátor szívű mezei próbált vitéz ember belopózik táborukba, és meghallva, hogy a győztes törökök a fejedelem seregeinek érkezésétől tartanak, a következőket eszeli ki: embereit két részre osztja, majd egy jelre hangos dobszóval, kiáltozással (hozzá-hozzá vitézek, Jézus, Jézus), puskalövésekkel, seregestől megsivalkodva riasztja meg a törököt, de a közelükbe nem merészkedik.

Azon szempillantásban pedig a rétségekről is mindkét oldalrul s hát megöl nagy sűrűséges sokaságú darvak olly szörnyű szokatlan kiáltást kezdének, hogy a török táborbeliek, kik lovukat nagyobb részben csak kezökben tartják s úgy étetik vala, annál inkább hihető, ollyan gondolattal is Istennek csudálatos ítéleteiből, hogy azok is mindenfelől hadak által rezzentettek volna fel helyekből, elrémülének, és azonnal megfutamván, ki egy-, ki másfelé, valamint nyargalvást lehetne, szaladnának, és rendeket elhagyván, oszlanának, és azon éjszaka annyira szélednének egynéhány mérföldön, és lápokra, vizes, sáros helyekre verődnének, hogy némellyek néhány hetek alatt is alig verekedhettek ki belőle. Sokak mind lovastul a lápokba holtak, sokaknak lovok odaholt, s magok a szigetekre kiverekedvén, a nagy rétség közül ki nem hatolhattak, hanem azután a földnépétől éhhelhalva találtattak, némelyeknek megcsírázott árpaszemek találtatván a szájokban, sokak pedig életben találtatván, éhhel elszakadozván, csak akármi barompásztoroknak is könnyen megadták magokat, csak akadhassanak hovahamarébb emberek közibe s kaphassanak ételre; úgy, hogy a parasztság is azon őszön a vizeknek tisztásin (vagyis azokon a helyein, ahol nem nőtt növényzet) hajókon (vagyis csónakokon) járnak és kereskednek vala a lápokon….

…

És ekképpen az Úristen őfelsége a nagy sok török népet minden emberi erő nélkül… csudálatosképpen megverte, szégyenítette vala. Melly napot fejedelem, míg éle, nagy isteni tisztelettel, böjttel és hálaadással szokott vala esztendőnkint celebrálni, megszentelni.

(Bp. 1980. (Bibliotheca Historica) 177-9. o.)

Csokonai Vitéz Mihály: Bagoly és kócsag

Csokonai egy sárréti (pontosabban ványai) kócsagról szól, mely menekülni kénytelen:

Egyedül való bajunk a mostani Magyar Világ, … a magyaroknak hazafiúsága a kócsagoknak halál - panaszkodik a madár. Kócsagsintérekkel telt meg a mocsár, akik azonban nem a húsukért vadásszák őket, hanem azért az egy-két szál tollért, amelyet kárukra adott a mostohán jól tenni kívánó természet. Ezeket a tollakat kevélységre és haszontalan fitogtatásra hordozzák kalpagjokon, nyalka bokrétát fűznek belőle, mely dagállyal lóg sok üres főkön, éppen mint az éretlen tököcskén az ő elszáradott, de még le nem hullott virágszála. Az tehát a legderekabb ember, akinek leghosszabb s legvastagabb bokrétája volt. Egy fiatalember például imígyen könyörög: Múzsám! szállj le a Parnassus kies hegyéről velem kócsagokat lövöldözni, mert ma egy kócsagtoll többet ér egy sonettnél. Add vissza Apollónak az ő parasztos lantját, és kérd helyébe az ő hibázhatatlan kézívét, lőj vele a te tisztelődnek egy kócsagot, hogy azzal az ő hazafiai közül valamelyiknél becsületet érdemeljen ma, mikor  a kócsagbokréta kedvesebb az Agonippe partján termett babérkoszorúnál. Aztán a holt kócsagokra nézve: ártatlanok! Be gazdagon nőtt rajtatok a Magyar Patriotizmus! E két-három fehér szálak ragadják ki tehát az én kedves hazámat az ínség torkából? Ah, együgyű szálacskák! Ti adjátok-e meg az elsenyvedt Pannóniának az előbbi díszét? Tinálatok nélkül nem lehet-e tehát sással fedett kunyhóinkból a közjóra kilépni, mint hajdan a mi megdicsőült eleink. Tibennetek állnak, gyermeki csecsebecsék! az én nemes nemzetemnek fénylő virtusai, melyeket e kegyetlen századok is sérthetetlen eresztettek által az összeesküdt ínségeken? A magyarok mostani magyarsága az ő tavaikban, a mi fejünkön terem - összegez a kócsag, majd búcsúzik: Kedves rétek! Isten hozzátok!

Móricz Zsigmond a darulesről:

Mikor alkonyodni kezdett az idő Nyomorlakon, a Csuli fia, Kálmus megindult, puskával a vállán s ásóval afölött, ki a Nyomorlakról a Berettyón át a Mákosér felé. Az öreg Simon István, a csősz, jól megmagyarázta volt, hogy hol látta a darutollat, hol tanyáz két daru már hetek óta Jeney Menyhért nádasában a Mákos porongon, a kis szigeten

….

Át kellett menni a Berettyón a porong felé, a fiú nézte a vizet, s leült a parton, levetkezett. A csizmáját, ruháját magasra emelve gázolt át a vizen. Vissza se nézett, tudta, hogy a lány is megcsinálja s utánamegy.

….

Elértek arra a helyre, amit az öreg csősz, betyár nevén Banám Imre, mondott. A görbe fűzfánál újra neki kellett vetkezni s átgázolni a kis szigetre. De jó volt a víz, nem volt hideg. Kálmus javában öltözött, befutott a jány is.

-         Itt a lába – mondta a lány boldogan.

Kálmus felugrik s óvatosan ment arrafelé, csakugyan ott volt az iszapban a daru háromujjú nyoma. Meg az apróelhullott tolla

Nagyon megörült.

-         Most ásni he.

Nekilátott az ásóval, hogy egy akkora gödröt csináljon, amelyikben ketten elférjenek. A földet behányta a vízbe, mert ha a daru meglátná a friss ásást, nem maradna meg a szigeten. Nagyon óvatos.

Mire bealkonyodott, már jól ki volt ásva a sírforma gödör. A feneke tele volt vízzel, a jány füvet, sást s törmeléket gyűjtött, amivel úgy kibélelte a gödröt, hogy olyan volt, mint egy dunnás ágy. A szerelvényt gondosan faágra tették a gödörben, hogy fel ne nedvesedjen s akkor belefeküdtek a gödörbe.

De a vízi madarak, akik ezen a kis szigeten éltek, nagyon rossznéven vették a betolakodókat, a bíbicek olyan lármát csaptak, míg Kálmus ásta a gödröt, mint a csoda. A bíbicek, a nádasok rendőrei, szemtelenül s lelkiismeretesen jajveszékeltek, égnek-földnek nehéz volt hallani.

Lassan elcsendesedtek, mikor a nap leszállott, s a nyugati égen olyan fény volt, mintha az angyalok szárítanák a bíborbársony szöveteiket.

-         Csitt – szólt a fiú.

A kislány csak guggolt a gödör alsó végében, lesett, fülelt.

Már a kacsák húztak, s egyszer csak az alsó határ felől meg lehetett hallani, hogy:

„gru, gru!”…

-         Ha! – lihegett a fiú örömmel; éppen kezdett elfogyni a türelme.

De erre olyan boldogan feküdt el a szittyón, mint a jól bepólyált csecsemő a bölcsőben. Itt vannak a darvak a szigeten.

De a sötétben semmit se lehetett csinálni. Meg kellett várni a hajnalt, s pedig egy szó nélkül, még köhinteni sem volt szabad.

A darvakat mintha látták volna egy ideig a sűrűsödő félhomályban, mert újhold volt, s csak a csillagok világítottak, ott tipegtek féllábon a sziget közepén, ahol a lábnyomot látták. Meg kellett várni a reggelt, hogy puskavégre tudja kapni a madarakat.

Lassan teltek a percek. Kálmus se próbált még ilyet, csak lesett, várt az alkalomra. De akármilyen nagy is volt az elszántsága, nyomni kezdte az álom, szúrt itt is, ott is, csak most vette észre milyen nagy dologra vállalkozott. Várakozásban negyedóra is világvége, s nekik az egész éjszakát át kellett várni.

A legkisebb moccanásra hideg víz csapott a testéhez, már szinte sajnálta, hogy lefeküdt, jobb lett volna neki is guggolni, mint ahogy a lábánál guggolt a lány.

Nem baj, itt vannak a daruk! Hallani lehetett azt a kedves horkolást. És az egész éjszaka muzsikája valami csodálatos volt, a vízivadász képes egész éjjeleket átvirrasztani, hogy ezt hallja. Ezer meg ezer béka kuruttyolt, ungattak, brekegtek, vartyogtak, hárogtak; a vadkacsák sápogtak, rikácsoltak, kercegtek, fütyültek, meg az a sok talicskakerékcsikorgás, amit a szárcsák míveltek, hát még mikor egy-egy eltévedt gém bele-belegálozik, vagy egy „olláhpap” basszushangon belevakkant. S az egésznek a nagybőgője a nádibika tekintélyes bömbölése.

-         Fázol?

-         Nem.

De úgy vacogott a kislány foga, hallani lehetett

…

Így telt el az éjszaka.

Végre szürkült a hajnal. Talán aludtak egy kicsit, elszunnyadtak úgy félszemre, mint az állatok, nyitott pillákkal, de minden ízük fájt…

A fiú kiles a tájra, nem látni még semmit, pedig ideje volna már kibújni a jó fekhelyről, mert el van gémberedve minden tagja. Még ilyen hosszú hajnala nem volt életében. Mintha minden izma külön meggyulladt volna, úgy fájt a legcsekélyebb mozdulatra, s ha nem mozdult, akkor meg zsibbadtan égett.

- Aha – mosolygott fel egy kicsit. Hallani kezdte a távoli falu felől a reggeli csordáskürtöt.

Lassan-lassan mégis világosodott, de még mindig csak kis területet tudott megfigyelni. Két rossz szárcsa kínálta lövésre magát, a testét feltakarva pelyhes szárnya alatt, de persze mélyen megvetett őket. Aztán szépen megvirradt.

És most ijedtség ütött bele. Belátta az egész porongot, de a darvaknak semmi nyomuk. Körös-körül a sok vadmadár, szárnya alá dugott csőrrel aludta az igazak álmát, mert hajnalban alszik a vadmadár. Egész éjszaka burukol, de hajnalban pihen.

A daru nincs, ellenben ostorpattogás a falu felől. Kanászok kürtje, pásztorok, csikósok csattogása.

Egy-egy zöldfejű gácsér felemeli a fejét és figyel. Közeledik lassan a reggeli zajgás, a többi is egymás után felüti a fejét. A fiú megdöbbenve látja az ébredést, jobban figyel, a gödörből óvatosan kiemelkedik egy kicsit.

A lány hangtalanul sikít, mintha madár volna, olyan hangot ad, s a fiú ebben a pillanatban szintén meglátja az isteni látványt… A két daru méltóságteljesen lépked valami százötven-százhatvan lépésnyire.

Már nem veszik le többet a szenüket róla. Csak egy kicsit messze vannak, nem szabad rájuk célozni.

A szívük vert, csak nézték, csak gyönyörködtek bennük, ahogy méltóságos mozdulatokkal lépkedtek, minden két-három lépés után megállottak, le-lenyúltak a földre, aztán hátravetett csőrrel babráltak a tollukkal. Hosszú nyakukat sűrűn felnyújtották s álldogáltak. Látszott rajtuk, hogy figyelnek, de nem gondolnak semmi veszélyre.

Egyszer csak a kongatás nagyon közel kezd már hallatszani.

A fiú int a lánynak, hogy nem baj. A ménes a porongra sose szokott bejönni, a lárma meg ide tereli a darvakat.

- Gyertek, gyertek – szíjja a fogát, s óvatosan előkészíti a puskát. Boldog, mert ha ő csuromvíz is, de a fegyver tökéletesen száraz maradt. – Gyertek, az isten áldjon meg, édes darvaim – mondja magában, de azok a buták nem akarnak megijedni a ménestől, nem közelednek.

A ménes meg, mintha megőrült volna, most egyszerre nekiveti magát a víznek, s át a szigetre. A fiatal csikók ebben a kedve kora nyári hajnalban fickándozva habzsolnak a vízben, a csikósok meg kongatnak utánuk.

Hát a darvak is elkezdik emelgetni a szárnyukat.

No ezt várta a fiatalember este óta. Fogja a puskát. Jó fickók voltak benne, s mind a két csövét egyszerre rásütötte az ellebbenő darvakra. Egyvonalban volt mind a kettő, s az egyik leesett.

Kiugrik. Az üres puskával szalad a daru után. Nyomában a lány. Mikor harminc-negyven lépésre megközelítik, a daru addig emelgeti a szárnyait, hogy felrepül.

- Lőjje le, lőjje le – suttogta a lány, de a fiú mint a bolond, a fejére csap – ilyen butaságot, egyik csöve sincs megtöltve. Elszalasztotta az időt. Kiugrott, ahelyett, hogy elébb megtöltötte volna a puskát.

- Nizzed – lihege a lánynak, s közben már dolgozott a puskán.

- A jobb lába van ellűve – súgta a lány –, kalimpál.

A fiú is leste, látta. Most a daru leereszkedett. Nem jutott messze, valami négyszáz lépésre szállt le egy dombocskán,

- Átment a vízen – mondta fanyarul a fiú.

A lány már vetkőzőtt is. Ő is ahogy megtöltötte a puskát, szintén levetkezett s átment. Ott újra felöltözött.

- El ne zavard – szólott a lány után.

A daru ott maradt a helyén, most aztán neki a töltött puskával.

A lány félig hason, lapulva ment, de ő újra elvesztette a fejét s felhúzott ravasszal, nyílegyenesen futott neki a dombnak, ahol a daru ült. Hát mire lövésre kaphatta volna, a daru újra felszáll s elrepült valami hatszáz lépésre tovább. Ott belebukott a buckákba.

- Kerüjje meg – suttogta a lány.

- Meg van lőve – mondta a fiú, s megint vér futotta el a szemét, s neki a darunak egyenest. De már olyan fáradt volt, hogy a lába minden lépésnél lenyaklott, a térde bicsaklott, a bokája ficamodott. Fújt, reszketett a hajnali hideg szélben, de fogát összevágta, s inkább a félelemtől didergett, ha a daru megint elmegy.

Mikor már kétszáz lépésre megközelítette, a daru kezdi újra emelgetni a szárnyát, a fiú nekilátott, puskát emelt.

A daru gyönyörűen felrepült, ki tudja, hogy a golyó hol ment el körülte, a daru be a nádasba, s ott húzott lassan a nád felett, de alig bírt felibe emelkedni a nádszálaknak, s egyszer csak belezuhant a rengetegbe.

- Az udvari réten, a rucás útnál – suttogta a fiú.

A lány már vetkezett s egészen meztelenül be a vízbe. A sár nem volt mély, már erősen szikkadt a nádas, a lány messze elment a vízben, hogy csak bokáig, aztán térdig ért. A fiú nem is gondolt rá, hogy utána menjen, csak szólogatott neki:

- Arra balra… arra balra…

A lány eltűnt; fehér teste elvillant a zöld nádasban, aztán egy ritkáson megint feltűnt, úgy libegett, csatangolt a bozótban, mint egy nimfa.

Feszült, hosszú percek, egyszer csak felsikolt a lány:

- Hahóóóó!... hahóóóó!

- Hahóóóó?

- Itt vaaaóóóón.

- Jóóóóó!

Erre aztán megnyugodott a fiú, s leült a parton egy kiszáradt zsombékra. A puskáját ott nyugtatta az ölében, s várta a lányt.

(Móricz Zsigmond: Úri muri. Részlet. In: Uő: Regények II. Bp. 1975. 939-43. o.)

Chernel István a darulesről

A daru rendkívül éber, vigyázó madár s ebben még a túzokon, vadlúdon, pólingon is túltesz. Ezért megközelíthetése bajos s ritkán sikerül. Nagy dolog az minden vadászember előtt : darut lőhetni! Kevesen vannak ma már közöttünk, kik evvel dicsekedhetnének! A legbiztosabb, de a legnagyobb megpróbáltatást is kívánó módja a daruvadászatnak az, melyet az úgynevezett «darulövők« ma is folytatnak még a Békés-, Szabolcs-, Biharmegyében utazás közben megszálló darucsapatokra. Ez pedig így történik: A darulövők ismerik a «daruszállásokat» s tudják, hogy a darvak egy-egy helyen nem sokáig időznek, hanem állomásokat tartva vonulnak fel tavasszal, s le ősszel. Különösen tavasszal járnak a daru után, mert ekkor némely helyen — főleg a hol árpát vetnek — napokig is elvannak s tolluk is értékesebb. A kinézett darvas területek vadászatának tulajdonosával már jól eleve megegyeznek, hogy mikor madarunknak «ideje van«, a kicsinálásokkal percet se veszítsenek, hanem szabadon kezdhessék a mesterséget. Alig hogy kieresztett az idő s a darvak megindultak téli tanyájukról, a darulövők — többnyire bokorszámban 2—4-en — a kinézett délibb területekre utaznak s várják az érkezőket. Még napszállta előtt kilesik a beszálló helyeket — székfenéki locsogót — a hol t. i. a darvak éjszakázni szoktak. Jól elbújva várnak itt, mert a darusereg mindig előbb kémeket küld maga elé s csak ha ezek meggyőződtek a hely bátorságos voltáról, jön a főcsapat, többnyire már besötétedéssel. Miután a darvak letelepedtek s lubicskolni, inni kezdenek, az öreg este pedig teljesen beköszöntött, embereink elsompolyognak leshelyükről, feltéve, hogy a darvak nem igen messze éjjeleznek s a hely hamarosan ismét elérhet. Ilyenkor csak éjfél után indulnak ki újból a tulajdonképpeni vadászatra, és szél ellen, töltött puskával — egymástól bizonyos távolban — csúsznak a sötétség burkában, a daruhálás felé. Ha azonban nagy és nehéz út vezet odáig, mint pl. a bihari « Sárréten», a Berettyó mocsaraiban, akkor mindjárt a beszállás után, illetőleg az éjszakának rájuk szakadásával, elkezdik csúszó-mászó életüket. Mert lassan, nehezen, síri csöndben, minden zaj nélkül lehet és kell előrejutniuk akár csak a kígyó. Gyakran több kilométernyi utat tesznek meg így a posványban, ingoványban. Persze nátha, meghűlés nem igen bántja ezeket a napbarnította alakokat. Végre célhoz érkeznek, azaz a darvak neszét — mely eddig is irányította őket a vak éjszakában — annyira közel hallják, hogy körülbelül fél puskalövésnyire lehet tőlük a falka. Meglapulva várnak; nem sokára vége lesz türelmük próbájának. Kezd hűvösödni. Áthúzó récék szárnysuhogása hallatszik, a keleti égen pedig keskeny világosodó sáv töri át a szürke éjnek fátylát. Pitymallik. A darvak mozgolódni kezdenek, ébredeznek s már-már fekete árnyakként kiválnak a sötétségből. Még csak egy-két perc s megdobbanhat a darulövők szíve. Amint a daliás madarakat félig-meddig láthatják: nosza fel! Mindannyian hirtelen talpra ugranak, mintha csak egy lélek pattantotta volna őket lábra s abban a pillanatban megdördülnek a fegyverek is. A füst leverődik, szétoszlik: krúgatva, eszeveszett kapálódzással sietnek el a meglepett szárnyasok, de megfogyva, mert 6—7 darab is ott fetreng a sekély pocsolyásban utolsó vergődés közt. Az ügyes, tapasztaltabb darulövő felszálltában rögtön megismeri a hímet s arra tartja fegyverét, persze a sűrű csapatba 3—4 fegyver sörétje vágván, hull az is, a melynek szánva nem volt a gyilkos lövés; de hát az terít. A darulövők pedig felkapják a zsákmányt, kiszedik a dísztollakat — hisz ezekért fáradtak! — s utaznak tovább a legközelebbi északibb daruszállásra. Ugyancsak megismétlik vadászatukat, s megint odább vándorolnak, mindig a költözködő darvak nyomában. Sokszor Romániában kezdték a vadászatot s a darvakkal menvén, az Ecsedi lápon végezték. Nemcsak a kenyérkereset, a szenvedély is viszi őket. Így hallottam én a darulövők vadászati módját, mely igazán még ősi módon folyik, egy berettyóujfalusi puskástól, mikor a bihari nagy «Sárrétet» jártam. Ö maga is részt vett ilyen vadászaton, saját tapasztalatból beszélt tehát. Lakatos Károly azt is feljegyezte madarunkról, hogy mikor az ötvenes években a nemzet életereje visszafojtva, csak mint a parázs hamu alatt pislogott s a lőfegyverek sutba kerültek, mert erőszak és jogtalanság uralkodott, akkor a darulövők darufogásra adták magukat s csapóvasakban kerítették meg a szemfüles szárnyasokat.

(Chernel István: Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségükre II. Tüzetes rész. Bp. 1899. 235-7. o.)

Sápi Antal 75 éves gazda a bihari Darvas faluból:

            A daruk úgy fészkeltek egész családi körben. És azoknak tojását a pákászok nem tudták megközelíteni, mert annyira védték az anyadaruk, hogy agyon verték volna a pákászokat. Az öreg Verezs bácsi mesélte ezt. Oda nem lehetett menni csak úgy. A daruknál őr van, poszt. És ha megközelítik, rájuk lőnek, agyonverik az őrt a többiek. Mert az jelt ad, nagyot fütyöl. Húsz, harminc lépésre volt egy a többitől. Az nem legel, a többiek meg legelnek. Ha sejtett valakit menni arra a posztdaru, nagyot kiáltott és a többiek szálltak fel és mentek el.

            Voltak úgy hajlások, erek, és a darvak a magaslatokon legeltek. És akkor a vadász az érnek a mélyedésén ment, hogy az a poszt sem látta meg. És akkor az érnek a mélyedéséből az irányt felvette, hogy mely tájon legelnek a darvak és akkor hason csúszva közelítette meg lövésre. Így tudták meglőni a darvat. Így tudták a darut megcsalni a régi pákászok, aztán még mások is. Ez a Fekete Gyuri, ez is úgy lőtte meg a darut, csellel.

            Itt ahol a Mező úr tanyája van, Kisoros, ott volt a daruszállás. Onnan kapta Darvas a nevét: darv, de ki van bővítve Darvas-ra.

(Végh József: Sárréti népmesék és népi elbeszélések. (Magyar népnyelvi szövegek 1.) Debrecen. 1944. 68. o.)

Lakatos Károly: Vadászati és madarászati emlékeimből. (részlet)

 ... kedves és rendes reggeli foglalkozásuk volt a darvaknak a táncolás. Reggel 7-8 óráig távcső segélyével mindenfelé lehetett a környéken táncoló darvakat látni vagy hallani még oly távolból is, hogy a madarak kivehetők se voltak, csak a tánc zenéje hallatszott. Ami táncukat illeti, az oly művészileg szabályos figurák és mozdulatokból állott, hogy szinte elragadta az embert! Mindenesetre sokkal korrektebb és esztétikusabb lelemény volt az ordítozásokkal kísért mai úgynevezett úri-csárdásnál...

            A daru-táncnál mindig egyetlen vén hím szolgáltatta a zenét s egy vagy két darunál több egyszerre sohasem lejtett.

            Ha párban táncoltak, a táncosok szorosan egymás mellett, szinte egymáshoz simulva rakták a magyar-darust, mely menetére, beosztására nézve erősen különbözött a szóló darutánctól.

            A kezdésnél a táncosok szabályszerűen és lassú méltósággal kiléptettek a sor elébe és szorosan egymás mellett, a néző publikummal szemben foglaltak állást.

            Ha szóló-tánc volt soron, ami úgy látszott fölváltva történt, a lejteni óhajtó daru hasonlólag állt ki.

            A kiállást követőleg, a muzsikus daru megkezdte a zenét, teletorokkal egy nagyot kurjantván; mire a táncos kiterjesztvén szárnyait, fölemelkedett két-három méter magasra és gyors egymásutánban érinté a földet alálógatott lábaival. Aztán tánc módjára szökkent le s föl s meg-meg aprózta oly kecscsel, hogy gyönyörűség volt nézni!

            A tánc hol gyorsabb, hol lassúbb menetű volt a zene üteméhez képest, amennyiben mindig taktusra történt. Ahogy a muzsikus daru szaporázta a "kru, kruru, kruru..." nótáját, azonképpen lejtett a táncos is. És ez így tartott hosszú ideig, míg csak a táncos ki nem merült; aztán előlépett egy másik, vagy következett egy kettős lejtés.

            Újabb tánc kezdetét mindenkor egy nagy kurjantás előzött meg a zenész részéről, és mikor ez elhangzott, teljes erővel utána szaporázva következett a zenen folytatása. (Lakatos Károly: Vadászati és madarászati emlékeimből. Szeged. 1891. 294-5. o.)

Eötvös Károly: Balatoni utazás. (részlet)

            Eötvös beszámol egyik rokonának halálos ellenségeiről: az első, aki elnyerte tőle birtokát, a második az a kocsis, akinek segítségével lánya megszökött majdani férjével...

            Lett harmadik halálos ellensége is.

            Ez volt a legnagyobb ellensége. Ennek nem bocsátott meg soha.

            Volt az én kedves asszonynénémnek egy gyönyörű szép daruja.

            Daru!

            Ismerted-e ifjabb nemzedék a darumadarat?

            Megnézted-e jól barna homlokát, piros tarkóját, felül fehér sávos, alul sötétszürke selyem nyakát, világos hamuszínű testét, barna-szürke lobogó tollait? Gyönyörködtél-e már sárga szép szemében, szelíd nézésében, nyalka-büszke menésében?

            Hallottad-e hangját? Azt az egyszerü, de érces, erős hangot? Mikor ott repül fent, az egek magasában, tizenkettő az egyik szárnyon, másik tizenkettő a másik szárnyon, mint a hegyes ék: V betű alakban előrerobogva, elől a vezérdaru, aki harsány hangon le-le-kiált a földszín mélységére: daru, daru!

            Láttad-e őket, mikor kora hajnalban s mikor alkonyatkor darvadoznak a lápon, a szigeten, s feltartott fejjel hol egy kiabál, hol valamennyi kiabál, s mindegyik tizenháromszor kiáltja egymás után: Kátára, Kátára.

            Istennek és a magyar népnek ősmadara a daru

            Darutollat tett a süvege mellé a kuruc közvitéz. Darutollas süvegben járt még a minap is a tiszaháti-szamosháti nyalka legény.

            Daruszőrű paripáját szereti legjobban a síkföldi szegénylegény, s azt síratja meg igazán, mikor a szegedi kapitány eladatja, s ő nem lehet ott az áldomásivásnál, mert vasra van verve keze-lába.

            Magasra repül a daru, szépen szól. Haragszik a szerető lányka, mert nem szól. De kérleli őt a barna legény: ne haragudjék sokáig. Úgyis ővé lesz koporsója bezártáig. Bizony szóra kell bírni azt a lánykát, mert hiszen a daru olyan néma, s mégis szól.

            Hát a nemzeti fájdalom kétszáz év előtt? Hát a bujdosó kuruc keserűsége?

            Elment az ő ura, elment Rákóczi, az ő fejedelme nagy Törökországba! Esztendő alkonyatán, őszi hervadáskor elmegy a daru is utána. Szegény üldözött kuruc, csak a darvak ősi vonulását lesi, s az őszi darvakkal együtt ő is elbújdosik ura után. Márvány-tenger felé, Rodostó halmai felé! Ott még egyszer kezet csókol hősének, vezérének, imádott fejedelmének. Ott még egyszer kisírja magát, és azután csak a daru jön vissza tavasszal. A bujdosó elmarad valahol.

            Te is elmaradsz már tőlünk maholnap, darumadár! Gyermekkoromban hányszor láttam lassú vonulásod, hányszor hallottam kiáltó hangod a maagasból. Egyszer, de egyetlenegyszer az én kis bozótomba, az én kis szigetemre is leszálltál. Úgy mentél tovább a Balatonra. Két év előtt kérdeztem otthon falumbelieket, harminc-negyven éves embereket: mikor láttak darut a határon?

            -Nem tudjuk mi, uram, micsoda madár az, csak az öregektől halljuk, hogy régen itt is járt a mi vidékünkön.

            Csak a szatmári lápokon, csak a Duna - Dráva összefolyásánál, csak a Dráva muraközi szakaszain, csak az alsó Dunánál látni még darut. Itt se sokáig.

            Az én kedves asszonynéném menyasszony korában szerezte a darut. Gerjen körül fióka korában fogták, s nekiadták ajándékba. Ahogy nőtt szűzi szerelme: úgy nőtt kis daruja. S mikor menyasszonyi ruhájába felöltözött, körültipegte, körülröpködte a daru, szép tiszta csőrével még igazított is menyasszonyi fátyolán. Százszor is elmondta: kru, kru - ami darunyelven azt teszi: légy boldog, édes kis úrnőm!

            Mennyi angyaltitkát tudta az a daru a jegyes és a menyasszony lelkének!

            Elhozta magával Mezőszentgyörgyre is. El nem hagyta ott úrnőjét soha. Vele sétálgatott az udvarban és a kertben. Elkísérte a szőlőhegyre is. Sokszor megfogta köténye kötőjét, s ha légy szállt a ruhájára: csett! Rögtön elkapta a legyet. Megismerkedett és megbarátkozott a lúddal, kócsával, gyöngytyúkkal, csirkékkel, s megvédte őket kutya - macska ellen. Nem félt senkitől, s ha idegen akart hozzányúlni, akkorát ütött a kezére, hogy egy hét múlva is megemlegette.

            Egyszer a daru kiment sétálni a gyepre a kert kerítésén kívül.

            Nem messze laktak Katonáék. Kisbirtokú ösrégi nemesek. Az egyik Katona fiúnak, Boldizsárnak az a bolondos szokása volt, hogy agarakat tartott. Akkor is volt neki hét vásott kölyökagara.

            Meglátja a két kölyökagár a darut: uccu neki. Eleget vitézkedett a bátor daru, egyik agárnak ki is vágta bal a szemét, de utóbb mégiscsak legyőzte a két otromba eb. Katona Boldizsár látta a veszedelmet, sietett is a daru védelmére, de mire odaért: a szép madár kilehelte lelkét.

            Titokban nem maradhatott az eset. Ellensége mindenkinek van. Besúgták a dolgot az én kedves asszonynénémnek, aki keservesen megsiratta hű barátját, kedves szép madarát. Tollait eltette emlékül, kihűlt testét pedig a kertben eltemette, s örökzöld bokrot ültetett föléje.

            Hanem Katona Boldizsárnak többé szemei elé kerülni nem lehetett. Megfogadta, hogy amíg ő él, az a szívtelen gonosz ember a vármegyében nem boldogulhat. Hiába könyörgött neki az egész atyafiság: csak annál jobban felbőszítették ellene.

            Ez volt a harmadik halálos ellenség.

            Sok-sok év, sőt évtizedek múlva, midőn ismét találkoznak, az első két ellenségének már megbocsátott, de a harmadiknak még akkor sem... (EK: Balatoni utazás. Bp. 1982. 263-6. o.)

Pongrácz Tibor: Darvak Korinthosz fölött (Részlet)

(Miután ismertette az Ibükosz darvairól szóló történetet, egy kitalált szerzőt idéz:)

„... A napokban ismerkedtem meg Ibükosz történetével, és rendkívüli benyomást tett rám: fényt vetett arra, hogy halaszthatatlanná vált az emlékezés. Hirtelen megértettem általa az utóbbi hónapok kínlódását, azt a szörnyű érzést, ami a hegyen kerített hatalmába magányos estéken, a lenyugvó nap dermedt bámulásakor, a völgyben konduló harang keltette szomorúságában. A fenséges pillanatok ugyanis mihelyst elérték kiteljesedésüket, nyomban abba a feneketlen homályba taszítottak, mely minden átélt, megtapasztalt eseménybe a bizonytalanság érzését keverte. Ami egy pillanattal elébb még a tiszta egyensúly látszatát keltette, az egyszerre hiányolni kezdte a maga féltétlenségét. Végül már azt sem tudtam, hogy megtörtént-e mindez valójában, hogy olyan volt-e, amilyennek láttam. Meg kellett tehát őrizni, s ezért agyam kitisztulásakor lejegyeztem, ami a szavakban megmaradt. Vissza akartam szerezni azt, ami elhagyott. Most is itt tartom magamnál a füzetet, és a közelségére még nagyobb szükségem van azóta, hogy Ibükosz feltűnt a láthatáron.

A mítoszból az derült ki, hogy valójában már nem is érthető. A történetet persze felfogjuk, de a legbensőbb magva továbbra is rejtély marad számunkra; vagyis az, hogy miképp lehetséges a szemtanú nélküli esemény igazságának feltárása. Még pontosabban: létezik-e az égi krónikás?

Az ezzel való számvetés életbevágóan fontos, legalábbis azóta, hogy egyáltalán kérdésessé vált. Ki ad ugyanis számot a harangszó teremtette csendről, a föld súlyáról, a hegyek árnyékában rejtekező homályról, az aknától széttépett lovak teteméről, az elítéltek siralomházi imájáról, a kibetűzhetetlen sírok mohos törzséről, a néma romok állandó visszavonulásáról? Ki tart meg, és igazol bennünket? Ki fogja fel a tekintetünket, és ki érzékeli azt, amit érzékelünk? Ha folytonosan elveszítjük az erdők tavaszi apályából kisarjadó mezők egyszerű tapasztalatát – mert ami számunkra van, az a bizonyosság hiányában mindenkor alaptalan -, akkor a tanú nélkül a világ is elillan a szemünk elől. Mi, emberek régtől fogva nem vagyunk elegendőek egymásnak, mert ha meg is mutatjuk magunkat, az sem feledteti saját láthatatlanságunk tényét.

Amióta nem szállnak az égen a darvak, azóta nincs meg a bizalom sem a bennünket figyelő tekintetben, azóta nem minket néz a világ, hanem mi bámulunk rá, és minden tettünk után türelmetlenül várjuk annak érvényesítését, hogy történetünk a miénk lehessen. A láthatatlan természeténél fogva persze a darvak korában is láthatatlan maradt, de benne volt a felhőkben, a vizekben, a barlangok üregeiben, a világ működésében. Azóta a fa fává, a tenger tengerré, a végtelen végtelenné vált, fennállása azonban a láthatatlan oltalmából elragadva állandó bizonytalansággá változott.

A bizalom kihunyásakor vette kezdetét az emlékezet, és vele együtt a történelem is. Az, hogy az emlékezet és a történelem létrejött, azt tette nyilvánvalóvá, hogy halandóságunk a legvégsőkig beteljesedett. Eltűnünk, mert testünkkel az emlékezetünk is szétporlad a földben. Az emlékezet, amire azért kényszerülünk, hogy a tanú megüresedett helyére magunkat állítsuk, hogy a tapasztalat ne merülhessen el a bizonytalanban, mert annak visszamenőleg is igazolnia kell bennünket. Az emlékezet ilyenformán viszont hamis tanúskodássá lesz, mert a szemtanú és a kárvallott személye egy és ugyanaz. A történelem az emlékezet eme bűnét úgy próbálja jóvátenni, hogy a megalapozatlanul maradt tapasztalat nyugtalanságát a közösen látott bizonytalanságával csitítja el. A történelem szüntelen mentesítés és megnyugtatás azért, hogy történésünk hihetővé váljon. Ennek véghezvitele azonban képtelenség tapasztalataink igazolása nélkül. Így megint csak a megalapozó bizalomhoz kerültünk vissza, aminek eltűnése nem egyszerűen a bizalom hiányába való átfordulásként ment végbe, mert maradt valami utána, amit hitnek nevezünk.

A görög esetében a bizalom a mindenkori tapasztalat igazoltságán, és a belőle fakadó hiten alapult, a kereszténység beköszöntével ez a hitre apadt. A kereszténység már erősen történeti, mivel az Úr tanújának megfeszítéséről a parusziáig feszülő ívben pusztán a hit táplálja az igazolás lehetőségét. A tanú visszavonult a láthatatlanba, és csak az idők végezetén jelenik meg, hogy kiszolgáltassa az igazság hiányzó bizonyítékait. A remény valóraváltásáig a történelem az ígéretjegyében működik, ami megint csak nem elegendő a tapasztalat igazolásához.

A kereszténység óta mondjuk azt, hogy az igazság megtörténik, és ez arra enged következtetni, hogy meg is semmisül, mert csupán pillanatnyi. Isten élménye ilyeténképpen megoszthatatlan, mivel amit megtapasztalunk, az nem igazolható. A hit ezért abba fekteti minden energiáját, hogy a pillanat tanúsításának idejét kitolja az újraeljövetel horizontjáig, ahol a koronatanú perdöntő igazságmondása befejezi a sokáig halogatott processzust.

Amióta hit sincs, nincs többé időnk a tanú eljövetelére várni, magunkat neveztük ki azzá, és szüntelenül történelmet írunk; igyekszünk tudomásul venni azt a felfoghatatlan tényt, hogy itt vagyunk, ahol többet nem leszünk. Ezért dokumentálunk, és raktározzuk spirituszban maradványainkat: mentjük a menthetőt. Hírül adjuk az itt feltűnőt, ahogy megtörtént a maga megalapozatlanságában, és nem reménykedünk. Csak az érvénytelenséget érvényesítjük a darvak hiányától csupasz égbolt alatt. Így válunk mindjobban és végérvényesen halandókká…”

(Szántó Tibor (szerk): Harmadkor antológia. Szeged. 1989. 121-4. o.)

Illyés Gyula: Hasonlat a levegőben (1942).

... ha a beláthatatlan idő olyan végtelen, mint ez a tükörfényes égbolt, a maguk különös természetével az ilyen emberies emberek (itt nagyapjára utal) is ilyen magasan húzó rajban lebegnek a kezdet kezdete óta, valahonnét onnét az északi mocsarak őstanyáiról. Néha gyönyörű rendben szállnak, néha olyan ideges bodrozódással, mint a kőütötte hullám. Rengetegen leváltak belőlük, rengetegen dobták magukat a csapat lendületébe. Talán az egész csapat kicserélődött, és csak a lendület és az irány maradt.

            Igen, rengeteg ilyen raj vonul az emberiséggel. Szó tán azért nem esik róluk, mert hasonlóan a vadludakhoz (Illyés gyerekként tévesen vadludaknak véli a darvakat), ezek is csak ritkán hallatják hangjukat. E hang magános és távoli: tisztán s már érthetően leginkább csak emlékben hallható. Leginkább olyankor, ha a csapatból valaki elvész vagy új tag csatlakozik. Minden osztályból lehet csatlakozni, a csapatok lefelé tekintenek a legmagasabb válaszfalakra is. De legtöbben mégis a szegénységből csapnak fel közébük, az ismeretlenségbe. Mert a csapat - mint minden, ami magasan jár - ritkán látható. Az ember néha esztendőkre megfeledkezik a vadludakról.

            Ilyen , fiatalkori versbe való képeket és üde képzavarokat gondoltam el. ...

.. Sosem láttam darvat; azt hittem, régóta már csak a népdalba röpködnek...

... kalap nélkül, ló nélkül futó és lebegő pántlika, fodrozva és remegve és egyenesen szálló vágy.

S vannak minden időben, akik szinte felette vonulnak a menetnek, majdnemhogy röpülnek fölötte. Ezek tudnak valamit, valami célt. Nem azokra gondolok, akik "élre állnak" vagy "utat mutatnak", vagy éppenséggel "irányt szabnak". Akikre én gondolok, azok ritkán adnak hangot, észrevenni is csak szerencsés pillanatban lehet őket. Ők mégis az igazi irányadók. Kevesen vannak, az óriási emberiségben olyasfélék, mint a gulyástalan só: nélkülük az egész épp csak elviselhető volna. Bárhonnan regrutálódhatnak, akikre gondolok, de minél tovább hordják magukban azt a rejtelmes célt, minél tovább viszi s lebegteti az néha akaratuk ellenére is őket, mint valami szárny, annál biztosabban ívelnek, a nagy menet legküszködöbb csapatai fölé, aztán egyszerre beléjük olvadnak, eltűnnek. Amíg új szárnyalásra ismét fel nem csapnak.

In: Uő: Kora tavasz. Mint a darvak. Bp. 1972. 425-30., 476. o.