Kemény János: Önéletírása
Minekelőtte azért megegyezhettünk volna az Kornis Zsigmonddal lévő haddal, sietett addig az ellenség azokkal az szerencsét megpróbálni, és reájok menvén Szalontánál, nolle velle meg kellett ütközniek, mert véletlenül lévén, nem szállhattak hátrébb, az ellenség is pedig szoros gátas helyeken Gyula felől menvén, kevéssel naphaladat előtt érkezett reájok, és igen emberül s vitézül való harcot állván egész sütétültig az kevés magyarság, s az idő elválasztván egymástól őket, az Úristen csudálatosképpen megrémítette az pogányságot ily gyenge médiumok által: 1. Hogy egy magyart fogván el, az azt mondotta, hogy az fejedelem is elérkezett volna az derék haddal, mellyet könnyen hittenek el, mert az vakmerő harcállást ahhoz való bizodalom nélkül, hogy az derék had is érkezzék, el nem hihették, csak az kevés néptől. 2. Hogy azon a földön számtalan darvak lévén akkoriban, kiket éjjel felbódítván az had népe, távolyról az pogányság azoknak kiáltásokat emberek kiáltásának képzette, s elrémítvén Isten őket csodálatos veszedelmezéssel utálatos lápos helyekre szaladoztanak éjszaka, de ők magokat megveretettnek, az magyarok viszont magokat állítván, azok is vissza Várad felé szaladtanak, csakhogy nem oly veszedelmezéssel és alkalmatlan helyeken. Ekképpen, mint két egymással összeveszett vak koldusok hadazván, s mindenik, egyik egyfelé, másfelé másik, hátramászván, az Úristen csudálatosképpen választotta s futtatta őket kétfelé. (1636)
Szalárdi János: Siralmas magyar krónikája
Szalárdi kissé más leírást ad az eseményekről, szerinte a magyar csapat elfutamodása után a törökök megállapodtak, és letelepedtek éjszakára. Ekkor egy Győri Jakab nevű jeles, bátor szívű mezei próbált vitéz ember belopózik táborukba, és meghallva, hogy a győztes törökök a fejedelem seregeinek érkezésétől tartanak, a következőket eszeli ki: embereit két részre osztja, majd egy jelre hangos dobszóval, kiáltozással (hozzá-hozzá vitézek, Jézus, Jézus), puskalövésekkel, seregestől megsivalkodva riasztja meg a törököt, de a közelükbe nem merészkedik.
Azon szempillantásban pedig a rétségekről is mindkét oldalrul s hát megöl nagy sűrűséges sokaságú darvak olly szörnyű szokatlan kiáltást kezdének, hogy a török táborbeliek, kik lovukat nagyobb részben csak kezökben tartják s úgy étetik vala, annál inkább hihető, ollyan gondolattal is Istennek csudálatos ítéleteiből, hogy azok is mindenfelől hadak által rezzentettek volna fel helyekből, elrémülének, és azonnal megfutamván, ki egy-, ki másfelé, valamint nyargalvást lehetne, szaladnának, és rendeket elhagyván, oszlanának, és azon éjszaka annyira szélednének egynéhány mérföldön, és lápokra, vizes, sáros helyekre verődnének, hogy némellyek néhány hetek alatt is alig verekedhettek ki belőle. Sokak mind lovastul a lápokba holtak, sokaknak lovok odaholt, s magok a szigetekre kiverekedvén, a nagy rétség közül ki nem hatolhattak, hanem azután a földnépétől éhhelhalva találtattak, némelyeknek megcsírázott árpaszemek találtatván a szájokban, sokak pedig életben találtatván, éhhel elszakadozván, csak akármi barompásztoroknak is könnyen megadták magokat, csak akadhassanak hovahamarébb emberek közibe s kaphassanak ételre; úgy, hogy a parasztság is azon őszön a vizeknek tisztásin (vagyis azokon a helyein, ahol nem nőtt növényzet) hajókon (vagyis csónakokon) járnak és kereskednek vala a lápokon….
…
És ekképpen az Úristen őfelsége a nagy sok török népet minden emberi erő nélkül… csudálatosképpen megverte, szégyenítette vala. Melly napot fejedelem, míg éle, nagy isteni tisztelettel, böjttel és hálaadással szokott vala esztendőnkint celebrálni, megszentelni.
(Bp. 1980. (Bibliotheca Historica) 177-9. o.)
