A magasból
"Magasan repül a daru .."
Igen, magasan repült a daru akkor is, a midőn Hellas költője, Ibykus, Akrokorynthos alatt, Poseidon szent berkében meggyilkoltatott, a haldokló hanggal a magasban vonuló darvakat kérte bosszúért. A darvak teljesítek a haldokló költő kérését; jókor megjelenve, oly felkiáltásra bírják a gyilkost, mely legott elárulja s a bosszuló kéznek átadja.
Ezt különben sokkal szebben irta le Schiller, s nem is Ibykus története az, a mi a szóra ösztönöz, hanem a darvak vonulása, melyet a mondott történet is följegyzett.
Ibykus csak bevezetésnek ötlött fel, ezen pedig ezennel át is estünk.
Sőt magok a darvak is, bármily kedvencei legyenek — különösen a magyarnak, — ezek sem képezik egyedüli tárgyát annak, amit mondani akarunk, mert igazában, a röpke szárnyasvilág életéről, vonulásáról, munkájáról akarunk egyetsmást lejegyezni.
No, de azért egy-két szót külön is megérdemel a daru, mert népszerűségben vetekedik még a gólyával is, előkelőségre pedig — magyar szempontból véve — párja sincsen. Mert hát ő az armális madara, ő a nemesi címerek ama peckes alakja, mely majd a „földgolyóbist", majd a kardot s a jó ég tudja még mi mindenféle
jelvényt tartogat természetellenesen kificamított lába körmei között, s e ficammal mintegy jelképezi a nemesség fogalmának legbensőbb lényegét is.
Nagysága, magatartása, sőt szép szürke színezete is biztosítja neki az előkelőséget, s rendesen úgy is tesz, mintha ezt magáról hinné is. Fogságba kerülve, csakhamar fölényre vergődik a majorság csipogó és hápogó társaságában, sőt maga a házőrző is föltétlen tartózkodással viseltetik iránta. A szárnyas és szemtelen gamin, a veréb tolvajlásai közben gondosan méregeti a távolságot, mely az annexióra szánt búzaszem s a daru közé esik, mert jól tudja, hogy a daru egykedvűsége csak látszólagos, szeme éles és csapása villámgyors. Nos, mikor ő
daruságának néha kedve kerekedik, hogy méltóságteljes táncát eljárja, olyankor még a kizárólag csak gyomrának élő ruca is félbeszakítja a moslékos pocsolya kotorászását, oldalt hajtja fejét, hogy bár csak félszemmel is gyönyörködhessék a táncos szemefényében s lengő vörös sapkájában.
Á falusi gavallér másért becsüli a darvat; mert hát, valamint a reguláris templomtorony kereszt, vagy legalább csillag nélkül csonka, úgy a gavallér is az, legyen bármily szép tajtpipája, ezersallangú kostöke, fokosa, sarkantyúja, csillogó pitykéje, hegyes bajsza stb., — lengő darutoll nélkül csonkának érzi magát. De szép is az a lenge, könnyed hajlású, finom foszlású toll; oly finom előkelően szürke hegyének feketesége amily sötét, éppen oly finoman van rálehelve.
A szabadban a daru a legfurfangosabb legény, s vadász legyen az, aki meglesse, mert megközelítésről szó sincsen. A nagy gonddal felállított őrök, melyek az emberi baktertől abban különböznek, hogy kötelességüket pontosan teljesítik, elejét veszik minden meglepetésnek.
Vonulás közben hangos, olyannyira az, hogy távolabbra elhallszik, mint amennyire látható; hanem hát erős hangja sem a színpad, sem az erdő csalogányáéhoz nem hasonlít, inkább beválik lármának. Csak a költői szabadalom
felelhet a népdal állításáért, mely szerint: „Magasan repül a daru, szépen szól."
Herman Ottó: A Magasból. Vasárnapi Újság 1875. okt. 10. https://epa.oszk.hu/00000/00030/01127/pdf/01127.pdf
