Chernel István a darulesről
A daru rendkívül éber, vigyázó madár s ebben még a túzokon, vadlúdon, pólingon is túltesz. Ezért megközelíthetése bajos s ritkán sikerül. Nagy dolog az minden vadászember előtt : darut lőhetni! Kevesen vannak ma már közöttünk, kik evvel dicsekedhetnének! A legbiztosabb, de a legnagyobb megpróbáltatást is kívánó módja a daruvadászatnak az, melyet az úgynevezett «darulövők« ma is folytatnak még a Békés-, Szabolcs-, Biharmegyében utazás közben megszálló darucsapatokra. Ez pedig így történik: A darulövők ismerik a «daruszállásokat» s tudják, hogy a darvak egy-egy helyen nem sokáig időznek, hanem állomásokat tartva vonulnak fel tavasszal, s le ősszel. Különösen tavasszal járnak a daru után, mert ekkor némely helyen — főleg a hol árpát vetnek — napokig is elvannak s tolluk is értékesebb. A kinézett darvas területek vadászatának tulajdonosával már jól eleve megegyeznek, hogy mikor madarunknak «ideje van«, a kicsinálásokkal percet se veszítsenek, hanem szabadon kezdhessék a mesterséget. Alig hogy kieresztett az idő s a darvak megindultak téli tanyájukról, a darulövők — többnyire bokorszámban 2—4-en — a kinézett délibb területekre utaznak s várják az érkezőket. Még napszállta előtt kilesik a beszálló helyeket — székfenéki locsogót — a hol t. i. a darvak éjszakázni szoktak. Jól elbújva várnak itt, mert a darusereg mindig előbb kémeket küld maga elé s csak ha ezek meggyőződtek a hely bátorságos voltáról, jön a főcsapat, többnyire már besötétedéssel. Miután a darvak letelepedtek s lubicskolni, inni kezdenek, az öreg este pedig teljesen beköszöntött, embereink elsompolyognak leshelyükről, feltéve, hogy a darvak nem igen messze éjjeleznek s a hely hamarosan ismét elérhet. Ilyenkor csak éjfél után indulnak ki újból a tulajdonképpeni vadászatra, és szél ellen, töltött puskával — egymástól bizonyos távolban — csúsznak a sötétség burkában, a daruhálás felé. Ha azonban nagy és nehéz út vezet odáig, mint pl. a bihari « Sárréten», a Berettyó mocsaraiban, akkor mindjárt a beszállás után, illetőleg az éjszakának rájuk szakadásával, elkezdik csúszó-mászó életüket. Mert lassan, nehezen, síri csöndben, minden zaj nélkül lehet és kell előrejutniuk akár csak a kígyó. Gyakran több kilométernyi utat tesznek meg így a posványban, ingoványban. Persze nátha, meghűlés nem igen bántja ezeket a napbarnította alakokat. Végre célhoz érkeznek, azaz a darvak neszét — mely eddig is irányította őket a vak éjszakában — annyira közel hallják, hogy körülbelül fél puskalövésnyire lehet tőlük a falka. Meglapulva várnak; nem sokára vége lesz türelmük próbájának. Kezd hűvösödni. Áthúzó récék szárnysuhogása hallatszik, a keleti égen pedig keskeny világosodó sáv töri át a szürke éjnek fátylát. Pitymallik. A darvak mozgolódni kezdenek, ébredeznek s már-már fekete árnyakként kiválnak a sötétségből. Még csak egy-két perc s megdobbanhat a darulövők szíve. Amint a daliás madarakat félig-meddig láthatják: nosza fel! Mindannyian hirtelen talpra ugranak, mintha csak egy lélek pattantotta volna őket lábra s abban a pillanatban megdördülnek a fegyverek is. A füst leverődik, szétoszlik: krúgatva, eszeveszett kapálódzással sietnek el a meglepett szárnyasok, de megfogyva, mert 6—7 darab is ott fetreng a sekély pocsolyásban utolsó vergődés közt. Az ügyes, tapasztaltabb darulövő felszálltában rögtön megismeri a hímet s arra tartja fegyverét, persze a sűrű csapatba 3—4 fegyver sörétje vágván, hull az is, a melynek szánva nem volt a gyilkos lövés; de hát az terít. A darulövők pedig felkapják a zsákmányt, kiszedik a dísztollakat — hisz ezekért fáradtak! — s utaznak tovább a legközelebbi északibb daruszállásra. Ugyancsak megismétlik vadászatukat, s megint odább vándorolnak, mindig a költözködő darvak nyomában. Sokszor Romániában kezdték a vadászatot s a darvakkal menvén, az Ecsedi lápon végezték. Nemcsak a kenyérkereset, a szenvedély is viszi őket. Így hallottam én a darulövők vadászati módját, mely igazán még ősi módon folyik, egy berettyóujfalusi puskástól, mikor a bihari nagy «Sárrétet» jártam. Ö maga is részt vett ilyen vadászaton, saját tapasztalatból beszélt tehát. Lakatos Károly azt is feljegyezte madarunkról, hogy mikor az ötvenes években a nemzet életereje visszafojtva, csak mint a parázs hamu alatt pislogott s a lőfegyverek sutba kerültek, mert erőszak és jogtalanság uralkodott, akkor a darulövők darufogásra adták magukat s csapóvasakban kerítették meg a szemfüles szárnyasokat.
(Chernel István: Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségükre II. Tüzetes rész. Bp. 1899. 235-7. o.)
