Illyés Gyula: Hasonlat a levegőben (1942).
... ha a beláthatatlan idő olyan végtelen, mint ez a tükörfényes égbolt, a maguk különös természetével az ilyen emberies emberek (itt nagyapjára utal) is ilyen magasan húzó rajban lebegnek a kezdet kezdete óta, valahonnét onnét az északi mocsarak őstanyáiról. Néha gyönyörű rendben szállnak, néha olyan ideges bodrozódással, mint a kőütötte hullám. Rengetegen leváltak belőlük, rengetegen dobták magukat a csapat lendületébe. Talán az egész csapat kicserélődött, és csak a lendület és az irány maradt.
Igen, rengeteg ilyen raj vonul az emberiséggel. Szó tán azért nem esik róluk, mert hasonlóan a vadludakhoz (Illyés gyerekként tévesen vadludaknak véli a darvakat), ezek is csak ritkán hallatják hangjukat. E hang magános és távoli: tisztán s már érthetően leginkább csak emlékben hallható. Leginkább olyankor, ha a csapatból valaki elvész vagy új tag csatlakozik. Minden osztályból lehet csatlakozni, a csapatok lefelé tekintenek a legmagasabb válaszfalakra is. De legtöbben mégis a szegénységből csapnak fel közébük, az ismeretlenségbe. Mert a csapat - mint minden, ami magasan jár - ritkán látható. Az ember néha esztendőkre megfeledkezik a vadludakról.
Ilyen , fiatalkori versbe való képeket és üde képzavarokat gondoltam el. ...
.. Sosem láttam darvat; azt hittem, régóta már csak a népdalba röpködnek...
... kalap nélkül, ló nélkül futó és lebegő pántlika, fodrozva és remegve és egyenesen szálló vágy.
S vannak minden időben, akik szinte felette vonulnak a menetnek, majdnemhogy röpülnek fölötte. Ezek tudnak valamit, valami célt. Nem azokra gondolok, akik "élre állnak" vagy "utat mutatnak", vagy éppenséggel "irányt szabnak". Akikre én gondolok, azok ritkán adnak hangot, észrevenni is csak szerencsés pillanatban lehet őket. Ők mégis az igazi irányadók. Kevesen vannak, az óriási emberiségben olyasfélék, mint a gulyástalan só: nélkülük az egész épp csak elviselhető volna. Bárhonnan regrutálódhatnak, akikre gondolok, de minél tovább hordják magukban azt a rejtelmes célt, minél tovább viszi s lebegteti az néha akaratuk ellenére is őket, mint valami szárny, annál biztosabban ívelnek, a nagy menet legküszködöbb csapatai fölé, aztán egyszerre beléjük olvadnak, eltűnnek. Amíg új szárnyalásra ismét fel nem csapnak.
In: Uő: Kora tavasz. Mint a darvak. Bp. 1972. 425-30., 476. o.
