Erdélyi József: Darubúcsú
Krú! Krú – hallatszik a magasból
A darvak búcsúszózata,
Beengedi hozzám a kisház
Törtüvegű kis ablaka, -
krú! krú! … Kisietek, megállok
A tanyaudvar sík gyepén
S költöző darvak szép csapatját
Nézem szülőhazám egén.
Itt kosaraznak egyre lejjebb,
szürke tolluk meg-megragyog
az őszi fényben, nézem őket,
milyen szépek, milyen nagyok,
bámulom, mint elevenélő,
csodás repülőgépeket,
itt szeretném fogni e tájon,
mint örökös vendégeket.
Itt kosaraznak nyughatatlan,
keresve mintegy valamit,
ezen a termékeny lapályon
talán valami tavalyit,
mintha le szeretnének szállni,
pihenni tán, de nincs hova:
eltűnt a hát erdeje régen
s eltűnt a lapály mocsara
A régi híres Kismocsárnak,
mely itt terült el hajdanán,
nevét ha tudja aki tudja,
haldoklik már a hagyomány,
de él még a darvak szívében,
örökli új s új nemzedék
s leszállásra ösztönzi őket
a lecsapolt mocsárfenék.
Ha jön, ha megy ezen a tájon,
költöző útja megszakad
s éket bontva és kosarazva
kereng minden darucsapat,
a régi híres Kismocsárnak
minden szabad darusereg,
mint elveszett Paradicsomnak,
szent sírnak, búsan tiszteleg.
Törik, bomlik az ék, fonódik,
kereng a szép darukosár,
ereszkedik és kérdi fennen
hogy krú! Krú! Hol a Kismocsár?
Krú! Krú! Itt volt s itt kéne lenni
a Kismocsárnak, szomorú
hogy nem tanácsos itt leszállni,
hogy tovább kell repülni, krú!
Tarlókat, szántásokat lát lenn,
sorjázó kórókúpokat,
a tanya udvarán nehézkes
házilibákat, tyúkokat,
s lát odafenn repülni ékben,
mint óriási darvakat,
két szárnyukat meg sem moccantva
repülő gépmadarakat.
Látják az embert lenn is, fenn is,
hogy elfoglalja helyüket,
s vad félelem szorítja össze
oktalan madárszívüket,
börtön nekik már-már az ég is,
s előttük bár nincsen határ,
úgy érzik: vége a világnak,
nincs többé több szabad madár.
- Krú! Krú! – kiáltják, - nincs szabadság
a föld színén s az ég alatt,
csak egy szabad: a műves ember,
az embernek minden szabad,
szabadságharcot vív örökké,
szárazon – vizen – levegőn,
égen és földön ő az isten,
s győz minden téren és időn.
